A Megalkuvás Homokkő Falai

A naplemente narancsos fénye lágyan festette a homokkő falakat, melyek körém magasodtak. Nem börtön volt ez, hanem inkább egy gondosan épített erőd, melynek minden egyes kövét én magam raktam le. A megalkuvás falai voltak ezek. Mindegyik tégla egy-egy elhallgatott szó, egy-egy elfojtott vágy, egy-egy lemondás a saját igazságomról.

Évekig építettem, azt hittem, biztonságot nyújt. Azt hittem, így könnyebb lesz, ha beolvadok, ha nem lógok ki, ha elkerülöm a konfliktusokat. Azt hittem, a béke ára a csend, a saját hangom feladása. De a csend odabent üvölteni kezdett, a kompromisszumok pedig egyre szűkebbre zárták a teret.

Most, ahogy nézem ezeket a falakat, látom, hogy nem védenek meg semmitől, csupán elválasztanak a valódi önmagamtól. A csillagok is a fejem fölött ragyognak, mintha azt súgnák, itt az ideje lebontani ezt a börtönt. Nem lesz könnyű, minden egyes kő a szívem egy darabját cipeli magán, de tudom, ha nem teszem, a falak végül rám omlanak. Elengedem a félelmet, elengedem a megfelelési kényszert, és elkezdek kalapácsot ragadni. Mert a szabadság a saját kezem munkájával érkezik. A valódi béke pedig belülről fakad, amikor végre önmagam lehetek.