A Megalkuvás Kőszívű Baziliszkusza

A megalkuvás halkan kúszik be az életünkbe, mint egy kőszívű baziliszkusz, melynek tekintete megbénítja az igaz énünket. Először csak apró kompromisszumoknak tűnik, engedményeknek a béke érdekében, de valójában lassan, alattomosan mérgezi a lelkünket. Egyik nap lemondunk egy álmunkról, mert „az úgysem sikerülne”, másnap elhallgatjuk a véleményünket, mert „nem akarunk konfliktust”, harmadnap pedig már a saját tükörképünket sem ismerjük fel.

Évekkel ezelőtt ismertem egy fiatal festőt, aki tele volt szenvedéllyel és eredeti látásmóddal. Képei a lélek mélyéről fakadtak, vibráltak az élettől. De aztán jöttek a galériák, a kritikusok, a „jól bevált recept”-ek. A fiú engedett a nyomásnak. Festeni kezdett, amit elvártak tőle, nem azt, ami benne égett. A képei eladhatók lettek, a bankszámlája gyarapodott, de a szeme kihunyt. A baziliszkusz tekintete kövévé dermesztette az alkotói szabadságát.

Tanuljuk meg időben felismerni ezt a szörnyeteget. Merjünk nemet mondani, ha a szívünk azt súgja. Vállaljuk fel a különbözőségünket, az egyediségünket. Mert az igazi boldogság nem a másoknak való megfelelésben rejlik, hanem abban, hogy hűek maradunk önmagunkhoz. Csak így tudjuk elkerülni, hogy a megalkuvás kőszívű baziliszkusza örökre elrabolja a lelkünket.