A Megalkuvás Obszidián Sötétsége

Az obszidián tükör. Hideg, fekete, és könyörtelenül visszatükrözi azt, ami bennünk rejlik. Nem szépít, nem hazudik, csak mutatja a valóságot, még akkor is, ha az fájdalmas. Sokáig kerülgettem ezt a tükröt. Féltem meglátni benne a megalkuvás árnyait, azt, ahogyan a kényelem vágya lassanként felőrölte a bennem élő tüzet. Azt, ahogyan a kisebb ellenállás irányába sodródtam, elhagyva az utamat, a saját igazságomat.

Egy régi legenda jut eszembe egy remetéről, aki egy barlangban élt, és az univerzum titkait kutatta. Évekig böjtölt, meditált, és a legkeményebb aszkézist gyakorolta. Egy nap egy gyönyörű madár szállt le a barlang bejáratához. Csodálatos tollazata, édes éneke elvarázsolta a remetét. Elhanyagolta a gyakorlatait, csak a madarat figyelte. Etette, itatta, s bár a madár csodálatos volt, a remete lélekben egyre szegényebb lett. Végül a madár elrepült, és a remete visszatekintve látta, hogy ahelyett, hogy a saját belső világát gazdagította volna, egy külső illúzió rabjává vált.

Én is ilyen madarat kerestem? Ahelyett, hogy a saját belső erőmre támaszkodtam volna, engedtem, hogy a külső körülmények, a társadalmi elvárások, mások véleménye irányítsanak? Az obszidián tükörben megláttam a félelmet, ami a megalkuvás mögött rejtőzik. A félelmet a kudarctól, a magánytól, a visszautasítástól. De megláttam a bennem rejlő erőt is, a képességet, hogy szembenézzek a félelmeimmel, és visszaszerezzem az irányítást az életem felett. Mert az obszidián nem csak a sötétséget mutatja meg, hanem a lehetőséget is, hogy átlépjünk rajta, és megtaláljuk a saját fényünket. A megalkuvás árnyékából a hiteles létezés napfényébe.