A Megalkuvás Ólom Csendje

A kertemben áll egy hatalmas, öreg tölgy. Évszázadok óta figyeli a világot, gyökerei mélyen a földbe kapaszkodnak. Néha leülök alá, és hallgatom a szél susogását a lombjában. Azt mondják, a fák bölcsessége bennük rejtőzik, a gyűrűikbe írt történelemben. De ami engem most foglalkoztat, az nem a tölgy kora, hanem a hajlékony bambusz, ami mellette nő.

A bambusz meghajlik a legvadabb viharban is, nem törik meg. Alkalmazkodik, enged, majd újra felemelkedik. Néha irigyeltem ezt a képességét. Azt hittem, az alkalmazkodás a bölcsesség jele. De aztán rájöttem, hogy van egy vékony vonal az alkalmazkodás és a megalkuvás között. A bambusz meghajlik a szélben, de a gyökerei ugyanazon a helyen maradnak. Nem adja fel a lényegét.

Én viszont néha úgy érzem, elhajlottam a szélben, és a gyökereimet is máshová ültettem. A megalkuvás ólom csendje telepedett rám. Csendben feladtam egy darabot magamból itt, egy másikat ott, hogy beilleszkedjek, hogy elfogadjanak, hogy könnyebb legyen. És most, amikor tükörbe nézek, alig ismerek rá a tükörképemre.

A tölgy nem hajlik. Megtartja magát, még akkor is, ha a szél letöri egy-egy ágát. Őszinte önmagához. Most már értem, hogy az igazi bölcsesség nem a feltétel nélküli alkalmazkodás, hanem az, hogy tudjuk, hol a határ, amikor az alkalmazkodás már megalkuvásba fordul. És hogy legyen bátorságunk megvédeni a saját gyökereinket.