A Megalkuvás Rozsdabarna Ketrece

A régi ház padlásán találtam rá. Egy apró, rozsdabarna ketrec volt, olyan, amibe régen kanárikat zártak. Üres volt, a drótjai kopottak, a festék peregni készült. Megfogtam, és furcsa érzés fogott el: nem a bezártság szomorúsága, hanem valami ismerős, kényelmes fásultság.

Akkor értettem meg. A megalkuvás ketrece ez. Évekig építettem, drótról drótra, kompromisszumról kompromisszumra. Egy-egy lemondás volt egy-egy rúd, egy-egy kimondatlan szó egy-egy zár. Nem a világ zárt be engem, hanem én magam építettem magam köré a kényelmes, rozsdabarna börtönt. Ahol biztonságban voltam a változástól, a kockázattól, a csalódástól. Ahol nem kellett kilépnem a komfortzónámból, és szembenéznem az igazi vágyaimmal.

Most itt állok, a kezemben a ketreccel. A rozsda befogja a bőröm, a múlt emléke szinte tapintható. De a kulcs is itt van, mindig is itt volt. A döntés az enyém. Maradok a rozsdabarna biztonságban, vagy kinyitom a zárat, és szabadon repülök, még akkor is, ha az égbolt néha viharokkal teli.