A Megalkuvás Sárga Homokkígyói

Éreztem, ahogy a naplemente vörös lángjai megnyúlnak, sárgává fakulnak, ahogy a szívemben is valami hasonló történik. A tűzhely helyén már csak pislákoló parázs, a szenvedély helyén a kényelem sárga homokkígyói tekeregnek. Megalkuvás. Sziszegő szó, mely lassan, észrevétlenül fonja be az ember lelkét.

Évekkel ezelőtt, egy hegytetőn, egy remete mesélt nekem a karma szövődményeiről. Azt mondta, a legnagyobb veszély nem a hirtelen bukás, hanem a lassan kúszó, sárga homok, ami eltakarja az ösvényt. A megalkuvás. Azt suttogja, ne küzdj, elég jó ez így is. Ne álmodj, ez a valóság. Ne szeress szenvedélyesen, az fájdalmat okoz. Maradj a komfortzónádban. Azt mondja, a biztonság aranyat ér. De az arany néha sárga homokká válik, ami eltemeti az igazi éned.

Én pedig engedtem. Engedtem, hogy a félelem a változástól, a biztonság illúziója sárga homokkal töltse meg a szívemet. Leépítettem a vágyaimat, lemondtam a hívásomról, elhalványítottam a fényemet, hogy beilleszkedjek. És most, itt állok a naplemente sárga fényében, és érzem, hogy valami elveszett. Valami, ami pótolhatatlan.

De a remete azt is mondta, a sárga homokot el lehet söpörni. A szívet ki lehet tisztítani. A tüzet újra lehet gyújtani. A kérdés az, van-e bennem elég erő, elég bátorság, hogy szembeszálljak a sárga kígyókkal? Hogy elengedjem a kényelmet, a biztonságot, és újra az igazi utamat járjam? A válasz ott van a lelkem mélyén, egy parázsló szikra formájában. Csak fel kell lobbantani.