A megbánás borostyán könnycseppjei

Az öreg fa gyökerei között kuporogtam, a nap éppen a látóhatár alá bukott, aranyló fényt festve a tájra. Éreztem a hűvös szellőt a bőrömön, és a lelkem mélyén egy furcsa, szorító érzést. A megbánás íze volt ez, keserű és sötét, mint a fekete kávé.

Túl sokszor mondtam ki a nem megfelelő szavakat, hagytam ki a megfelelő pillanatokat. Túl sokszor választottam a könnyebb utat, pedig tudtam, hogy a helyes az, amelyik tele van kövekkel. A megbánás nem egyetlen esemény, hanem egy egész sor apró, elmulasztott lehetőség szövete. Egy elszalasztott ölelés, egy kimondatlan bocsánatkérés, egy elfojtott mosoly.

Néha úgy érzem, az élet egy óriási kert, tele virágokkal, amiket nem szedtem le, gyümölcsökkel, amiket nem kóstoltam meg. És most, ahogy idősödöm, egyre tisztábban látom a kert elhanyagolt részeit, a gyomokat, amiket nem téptem ki.

De aztán, egy gyengéd gondolat hasít a sötétségen. A megbánás nem feltétlenül teher. Lehetőség is egyben. Lehetőség arra, hogy tanuljak, hogy fejlődjek, hogy másképp cselekedjek a jövőben. A megbánás egy borostyán könnycsepp, ami megtisztítja a lelket, és segít meglátni a következő lépést. A könnyek mossák el a múltat, miközben a fény megmutatja a jövőt. És talán, csak talán, a kert még gondozható, a virágok még kinyílhatnak, a gyümölcsök még megérhetnek.