A Megbánás Sugilit Lila Köde

A megbánás… Egy sűrű, lila köd, mely a szívünk tájékán telepszik meg, elfedve a múlt fényét, és beárnyékolva a jövőt. Néha csak egy apró felhőcske, máskor viszont mindent beborító, fullasztó massza. Éreztem én is, ahogy átjárja a lényem, amikor meggondolatlan szavak hagyták el a számat, sebeket ejtve ott, ahol gyógyítani kellett volna. Amikor elmulasztottam egy lehetőséget, egy gesztust, egy kedves szót.

És tudod, mit fedeztem fel a sugilit ködében bolyongva? Hogy a megbánás nem büntetés. Hanem egy hívás. Egy hívás arra, hogy emlékezzek: ember vagyok. Esendő, tévedő, tanuló. Hogy a tökéletlenség nem bukás, hanem az út maga. A megbánás nem a múltat írja át, hanem a jelenemet formálja. Arra tanít, hogy legközelebb figyelmesebb, elfogadóbb, szeretetteljesebb legyek. Hogy a hibáimból szőtt ösvényen haladva váljak azzá, aki lenni szeretnék. A sugilit köd nem elnyel, hanem körülölel, emlékeztetve arra, hogy a megbocsátás – önmagamnak is – a fényhez vezető út első lépése. Mert a fény mindig ott van, a köd mögött. Csak néha emlékeznünk kell rá, hogy keressük.