A Megbékélés Rodokrozit Rózsái

Olykor az ember lelke egy elhagyatott kertre emlékeztet. Gaz veri fel a régi sebek helyét, tövisek védik a bejáratot, s a rózsák, melyek egykor oly buján virágoztak, elhervadtak, szirmaik a földre hulltak. Ez a kert a mi múltunk, a benne rejlő fájdalmak, melyeket elhanyagoltunk, abban a hitben, hogy az idő majd begyógyítja a sebeket. De az idő nem kertész. Az idő csak múlik.

A valódi gyógyulás a megmunkálásban rejlik. Abban a bátorságban, hogy belépjünk a benőtt ösvényeken, letapossuk a gazt, s ollóval megmetszük a töviseket. Nem azért, hogy elpusztítsuk őket, hanem hogy teret engedjünk a fénynek, hogy az elhervadt rózsák újra életre kelhessenek.

A rodokrozit rózsái, a megkönnyebbülés és a megbékélés virágai, csak akkor nyílhatnak ki, ha vállaljuk a múltunkkal való szembenézést. Ha elfogadjuk, hogy a fájdalom is a miénk, hozzánk tartozik, mint ahogyan a szépség és az öröm is. Ha nem a hibáinkat látjuk csak, hanem a tanulságokat, melyek erősebbé, bölcsebbé tettek minket.

Ne féljünk hát a kertünkbe lépni. Ne féljünk a tövisektől, se a gaztól. Mert a rodokrozit rózsái ott várnak, a szívünk mélyén, készen arra, hogy elárasszanak minket a megbékélés édes illatával. És ahogy a rózsák szirmai kibontakoznak, a lelkünk is megnyugvásra lel, megtalálva a békét önmagával és a múlttal.