A Megbékélés Rubin Vörös Fája

Tudom, milyen az, amikor a lélek háborúban áll önmagával. Amikor az "én", amivé válni szeretnénk, fényévekre van attól az "éntől", aki most vagyunk. Mintha egy titkos, soha véget nem érő párbajt vívnánk a saját árnyékunkkal, miközben a napok szürke homokként peregnek az órában. Én is éreztem a szakadékot, ami a tökéletesség illúziója és a valóság emberi tökéletlensége között tátong.

Volt egy öreg kertész, aki egy különleges rubin színű almafát gondozott. A fa tele volt gyönyörű, érett gyümölcsökkel, de valami mégis hiányzott. A kertész szívét szorongatta a tudat, hogy a fán növő ágak némelyike torz, csavarodott, nem méltó a fa többi részéhez. Szerette volna levágni őket, hogy a fa tökéletes lehessen. Egy nap, mikor már-már a metszőollóért nyúlt, egy bölcs öregasszony sétált be a kertbe. Megállt a fa előtt, és mélyen beleszippantott az alma illatába.

„Mi bánt téged, kertész?” – kérdezte. A kertész elmondta neki a gondját. Az öregasszony elmosolyodott. „Látod, kertész – felelte –, a torz ágak is a fa részei. Ők is táplálkoznak a gyökerekből, ők is a nap felé törekszenek. Ha levágod őket, sebet ejtesz a fán, és nem lesz erősebb, hanem gyengébb. Hagyd, hogy megéljék a maguk formáját, mert a különbség adja a fa igazi szépségét.”

A kertész elgondolkodott a szavakon. Abba is hagyta a hadakozást a torz ágakkal és elkezdte őket táplálni, gondozni. Idővel azok is megerősödtek, és bár sosem lettek olyanok, mint a többi ág, hozzájárultak a fa egyediségéhez, ahhoz a rubin vörös fényhez, ami messziről vonzotta a tekintetet. Ahogy az öregasszony mondta, a tökéletlenség tette a