A Megbékélés Szívárvány Hídja

Oly sokáig kerestem a helyem, a válaszokat, a nyugalmat. Mint egy bolygó, mely letért a pályájáról, vadul keringtem a sötétségben, hol épp egy aszteroida súrolt, hol a jeges űr szívta magába a maradék melegemet is. Azt hittem, a megoldás kívül van, másokban, a körülményekben, a jövőben. Aztán egy nap, ahogy a magam teremtette kozmikus viharban hánykolódtam, egy halk, belső hang szólalt meg. Nem ítélkezett, nem vádolt, csupán emlékeztetett: a béke forrása nem a horizonton túl található, hanem bennem.

Értettem. Éreztem. A megbékélés nem egy távoli cél, hanem egy híd, melyet én építhetek meg a jelen pillanatban, a bennem lévő ellentétek között. A múlt árnyaival, a jövő félelmeivel, a jelen tökéletlenségeivel. A megbékélés a beleegyezés, hogy minden úgy van jól, ahogy van, még akkor is, ha nem értem, még akkor is, ha fáj. Mert a fájdalom is tanít, formál, emlékeztet arra, hogy élünk. A megbékélés az elfogadás, hogy nem vagyok tökéletes, de épp ezért vagyok ember. És az emberi létezés maga a csoda. Ahogy a szívárvány összeköti az eget a földdel, úgy köti össze a megbékélés a bennem lévő ellentéteket, új harmóniát teremtve. Most már tudom, nem a sötétségtől kell félnem, hanem a saját fényem elől való meneküléstől. A szívárvány hídja pedig mindig ott lesz, készen arra, hogy átvezessen a következő napfelkeltéhez.