A Megbocsátás Amazonit Szárnyai

Éjjel volt, újhold, amikor a lélek elindult, hogy megkeresse a megbocsátást. Tudta, hogy nem könnyű feladat, hiszen a sérelmek tüskéként kapaszkodtak a szívébe, suttogva, hogy a fájdalom jogos, az elégtétel elkerülhetetlen. De a lélek, türelmes vándor, tudta, hogy a gyógyulás egyetlen útja a megbocsátás.

Elért egy magas hegycsúcsra, ahol egy öreg sassal találkozott. A sas, bölcs tekintettel, az amazonit szárnyait kínálta a léleknek. "Ezek a szárnyak – mondta –, elrepítenek oda, ahol a megbocsátás lakozik. De vigyázz, mert a szél erős, és a múlt árnyai megpróbálnak visszahúzni."

A lélek felvette a szárnyakat, és elindult. A szél valóban erős volt, a múlt emlékei fájdalmasan húzták vissza. De a lélek, emlékezve a sas szavaira, a szívében hordozta a szándékot, hogy elengedi a haragot. Látta azokat, akik megbántották, látta a saját hibáit is, a helyzetet amiben volt, a traumát.

Ahogy haladt előre, a szárnyak egyre könnyebbek lettek, a szél csendesedett. A lélek meglátta a távolban a megbocsátás helyét – egy virágzó kertet, ahol minden sérelem gyógyító vízzé változott. Ott értette meg, hogy a megbocsátás nem másoknak szól, hanem önmagának. Nem a tettek helyeslése, hanem a szabadulás a fájdalom rabságából.

A lélek belépett a kertbe, és érezte, ahogy a megbocsátás gyógyító ereje átjárja minden porcikáját. Az amazonit szárnyak hálával teli könnyekké váltak, táplálva a kert virágait. A lélek végre szabad volt. Az öngyógyítás megtörtént.