A Megbocsátás Aranyló Méhkasa

Valahol mélyen, a lélek legrejtettebb zugaiban ott rejtőzik a neheztelés méregfullánkja. Évekig dédelgetjük, tápláljuk, hitetve magunkkal, hogy ez a fájdalom jogos, hogy a sérelem feledhetetlen. Pedig a harag – akárcsak a méz – idővel megromlik, megkeseredik, és mérgezi mindazt, ami körülötte van.

Egy régi kertben élt egy idős méhész. Élete során rengeteg méhcsípést elszenvedett, de sosem neheztelt a szorgos kis lényekre. Tudta, hogy a fullánkjuk az életük védelme, és ha odáig fajul a helyzet, hogy használniuk kell, az azt jelenti, hogy ők is félnek. Egy nap, ahogy a kaptárakat gondozta, egy méh a szemébe repült. Megijedt, és reflexből elütötte. A méh azonnal elpusztult. Az idős méhész elszomorodott, de nem hibáztatta magát. Tudta, hogy mindketten ösztönösen cselekedtek.

Azt mondják, a megbocsátás olyan, mint a méhek aranyló méhkasa. Nem azonnal édes, hanem munka és türelem árán jön létre. Időbe telik, míg a nektárból édes méz lesz, de megéri a fáradozást. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy elfelejtjük a sérelmeket, hanem azt, hogy elengedjük a haragot, a keserűséget, és helyet teremtünk a szeretetnek, az együttérzésnek. Ha sikerül megbocsátanunk másoknak – és magunknak is –, akkor felszabadulunk a fájdalom béklyóiból, és újra szárnyra kaphatunk. Engedjük, hogy a megbocsátás aranyló méze átjárja a szívünket, és gyógyítsa be a sebeket.