A Megbocsátás Aranyló Nektárja

Ma a megbocsátásról írok, arról az aranyló nektárról, melynek íze édes és keserű egyszerre. Olyan ez, mint a naplemente fénye, ami bevilágítja a legsötétebb zugokat is, de múlandó, ha nem tápláljuk. Sokszor azt hisszük, másoknak kell megbocsátanunk, pedig leginkább saját magunkkal vagyunk adósak.

Emlékszem egy régi történetre, egy idős asszonyról, aki egész életében haragudott a testvérére egy gyermekkori sérelem miatt. Évek teltek el, a testvére már régen eltávozott, de a harag ott égett a lelkében, mint egy soha el nem múló láz. Egy napon, egy bölcs látogató érkezett a falujukba. Az asszony elmesélte neki a történetét, remegő hangon. A bölcs nem szólt semmit, csak egy pohár tiszta vizet nyújtott az asszonynak, amibe egy kanál mézet cseppentett. "Ízleld meg" - mondta. Az asszony ivott, és érezte a méz édességét. Aztán a bölcs egy csipetnyi sót szórt a vízbe. "Most is ízleld meg." Az asszony húzta a száját, a só elnyomta a méz ízét. "Látod?" - szólt a bölcs. "A harag olyan, mint a só. Ha sok van belőle, elrontja az élet édességét. De a megbocsátás, mint a víz, képes feloldani a sót, és visszaadni az édességet."

Az asszony megértette. Nem a testvérének kellett megbocsátania, hanem saját magának, hogy ennyi ideig cipelte ezt a terhet. A megbocsátás nem jelenti azt, hogy helyeseljük a múltat, hanem azt, hogy elengedjük a fájdalmat, és szabadon engedjük a szívünket. Engedjük, hogy a Nap aranyló nektárja bevilágítsa a lelkünk legmélyebb zugait, és begyógyítsa a sebeket.