A Megbocsátás Borostyán Pillangói

Az idő olykor múlhatatlan teherként nehezedik ránk, cipelve a múlt sérelmeinek köveit. Mint egy vándor, aki hátizsákjában a soha el nem engedett harag cserepeit hordozza. Éreztem én is ezt a súlyt, ahogy egy régi barátság árnyéka telepedett a jelenemre. Szavak, melyek sosem hangzottak el, tettek, melyek sosem történtek meg, mégis ott kísértettek, mintha a Skorpió jegyében született Holdam mindenáron a mélységbe akarna rántani.

Egy napon, egy őszi erdőben sétálva, rábukkantam egy borostyánba zárt pillangóra. A kő tökéletes, aranyló páncélként védte a törékeny lényt, ám a szabadság ígéretét már sosem hozhatta el neki. Értettem meg hirtelen, hogy a haragom, a neheztelésem pontosan ezt tette velem. Bezárt a múltba, megfosztott a jelen lehetőségétől, attól, hogy új szárnyakat növeszthessek.

A megbocsátás nem a másik fél felmentése. Nem a tetteik helyeslése. Hanem a saját magam felszabadítása. Az a pillanat, amikor elengedem a kötelet, ami a múlt fájához kötözött. Amikor hagyom, hogy a harag elszálljon, mint a por a szélben. A borostyánpillangók nem szabadulnak ki a kő fogságából, de én igenis képes vagyok lebontani a saját magam által emelt börtönfalakat. Képes vagyok repülni.