A Megbocsátás Jáde Harmatcseppjei

A megbocsátás... gyakran emlegetjük, mintha egy könnyed mozdulat lenne, egy szívből jövő mosoly, amellyel feloldozást nyújtunk a másiknak és magunknak. Pedig néha akkora erőfeszítésbe kerül, mintha egy hegyet kellene megmásznunk mezítláb. Mert a sérelem mélyen gyökerezik bennünk, mint egy óriási fa, amelynek gyökerei átjárják egész lényünket, táplálkozva a fájdalomból és a haragból.

Volt egyszer egy idős kertész, akinek gyönyörű rózsakertje volt. Gondosan ápolta minden egyes tövet, szerette a színeik vibrálását, az illatuk édességét. Egy nap egy vihar letarolta a kertet. A rózsák szétzilálódtak, a levelek lehullottak, a szirmok összetörtek. A kertész szíve majd megszakadt. Dühös volt, vádolta az időjárást, az eget, a sorsot.

Teltek a napok, a kertész csak ült a romok között, képtelen volt bármit is tenni. Végül egy kislány közeledett hozzá, és óvatosan megkérdezte: "Miért nem ültetsz újakat?" A kertész felnézett rá, és keserűen válaszolta: "Már nincs erőm hozzá. És minek is? Újra jön egy vihar, és minden elveszik."

A kislány lehajolt, felvett egy leszakadt rózsaszirmot, és azt mondta: "De nézd, bácsi! Ez még mindig gyönyörű. A vihar nem vehette el a lényegét."

A kertész ekkor döbbent rá, hogy a vihar nem csak a rózsakertben pusztított, hanem a szívében is. A harag és a fájdalom megakadályozta abban, hogy meglássa a szépséget a romok között, hogy meglássa a lehetőséget a megújulásra.

Akkor értette meg, hogy a megbocsátás nem azt jelenti, hogy elfelejtjük, ami történt, hanem azt, hogy elengedjük a haragot, hogy ne engedjük, hogy a fájdalom megmérgezze a lelkünket. Hogy megengedjük magunknak, hogy újra virágozzunk, még