A Megbocsátás Jáspis Patakja

Mélyen lélegzem, és a kristályos csendben, a léleknaplóm oldalaira öntöm a gondolataim. Ma egy olyan témáról szeretnék írni, ami sokunkat érint, mégis gyakran kerüljük: a megbocsátásról. Nem csupán másoknak, hanem magunknak is. Mennyi terhet cipelünk magunkban, mennyi önostorozást és hibáztatást, ami eltávolít minket a belső békétől? Azt hisszük, a harag és a neheztelés védőpajzs, pedig valójában egy rács, ami bezár minket.

Gyakran gondolok a folyóra, amely sosem áll meg, mindig áramlik. A patak vize maga a megbocsátás, ami lemossa a múlt szennyeződéseit, és friss, tiszta energiát hoz magával. Amikor egy szikla elállja az útját, a víz nem harcol vele. Egyszerűen megkerüli, vagy apránként lekoptatja a felületét, míg az akadály már nem tűnik olyan áthatolhatatlannak. Mi is lehetnénk ilyen folyók.

Ez nem azt jelenti, hogy felejtsük el a sérelmeket, vagy hagyjuk figyelmen kívül a fájdalmat. Ellenkezőleg. A megbocsátás egy tudatos döntés, hogy elengedjük a haragot, a bosszúvágyat, és a múltat a múltban hagyjuk. Ez felszabadít minket, nem a másikat. Amikor magunkon tartjuk a múlt terheit, az olyan, mintha mérget innánk, és azt várnánk, hogy a másik haljon meg.

A csillagok is tanítanak minket a megbocsátásra. Néha a Kos energiája a tűz erejével lobog, és azonnali reakcióra késztet, de a Vízöntő bölcsessége arra emlékeztet, hogy a távlat segít a tisztánlátásban. Látni a nagyobb képet, és megérteni, hogy mindenki a saját útját járja, a saját korlátaival és félelmeivel. Talán éppen az a személy, akire haragszunk, maga is mély fájdalmat hordoz.

Engedjük hát a megbocsátás jáspis patakját átáramolni rajtunk. Tisztítsuk meg a lelkünk minden sarát,