A Megbocsátás Jáspis Pillangói

A naplemente bíborszíne lassan mosta el a tegnapot, ahogy a tóparton ültem. A vizet néztem, benne a saját arcom tükörképét, eltorzítva a hullámok által. A csalódottság íze keserűen ült a számban. Valaki, akiben megbíztam, mélyen megbántott. Dühöt és fájdalmat éreztem, a megbocsátás gondolata pedig távolinak tűnt, mint a távoli csillagok.

Egy apró jáspis követ tartottam a kezemben, amit a tóparton találtam. A kő sima volt és hideg, mintha a föld mélyéről jött volna, magában hordozva az idők bölcsességét. Hirtelen, mintha egy láthatatlan kéz mozdult volna, egy pillangó szállt le a kövemre. Szárnyai vörösek és narancssárgák voltak, mint a naplemente utolsó sugarai. Majd még egy, és még egy. Hárman ültek ott, apró jáspis pillangók, mintha valami üzenetet akarnának hozni.

Ekkor megértettem. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy jóváhagyom a sérelmet, vagy elfelejtem a fájdalmat. A megbocsátás azt jelenti, hogy elengedem a haragot és a neheztelést, amik fogva tartanak. Megengedem magamnak, hogy továbblépjek, és szabad legyek. A megbocsátás a saját lelkem gyógyulásának útja, nem a másik ember felmentése. Ahogy a pillangók elrepültek, éreztem, hogy a szívem könnyebb lett. A fájdalom nem tűnt el teljesen, de már nem volt olyan bénító. A megbocsátás, mint egy finom szellő, segített felemelkedni a földről, és újra szárnyalni.