A Megbocsátás Korallzátonyainak Élénksége

A megbocsátás...olykor egy távoli, trópusi tájnak tűnik, ahol sosem jártam. Ahol a színes halak – a feloldozás apró örömei – szabadon úszkálnak a korallzátonyok között, én pedig csak a partról nézem őket, távol, félve a mélytől. Pedig a szív, mint egy óceán, rengeteg titkot rejt, mélyén eltemetett sérelmekkel, fájdalmakkal, amik szívós algaként kapaszkodnak a lelkem aljára.

Volt egyszer egy tengerész, aki elvesztette a tájékozódási pontjait egy viharban. Dühös volt a tengerre, az égre, saját magára, amiért nem volt elég éber. Évekig hordozta ezt a dühöt, ahelyett, hogy elfogadta volna, hogy a vihar része az életnek. Egy nap, egy elhagyatott szigetre vetődött. Ott talált egy öreg bölcset, aki nem szólt semmit, csak csendben mutatta a naplementét. A tengerész először értetlenül állt, majd lassan elkezdett figyelni a színekre, a fényekre, a csendre. A naplemente elmúlásával pedig valami elengedett benne. Megértette, hogy a düh nem hozza vissza a múltat, de elronthatja a jelent.

A megbocsátás nem azt jelenti, hogy elfelejtjük a fájdalmat, hanem azt, hogy elengedjük a terhét. Hogy hagyjuk, hogy a sérelmekből korallok nőjenek, élénk, új életet adva a lelkünknek. A megbocsátás néha egy hosszú, nehéz utazás, de a cél, a belső béke, megéri minden egyes megtett lépést. Engedjük hát, hogy a naplemente lemossa a dühöt, és hagyjuk, hogy a szívünk óceánjában virágozzanak a megbocsátás korallzátonyai.