A Megbocsátás Sugilit Fényalagútja

A megbocsátás... oly sokszor halljuk a szót, mintha egy egyszerű cselekedet lenne, egy pipa a lelki teendők listáján. Pedig sokkal inkább egy fényalagút, melynek mélyén ott ragyog a szabadság. Emlékszem, egy alkalommal egy idős asszony, aki kertjében nevelt gyógynövényeivel gyógyított másokat, elmesélte, hogy fiatalkorában egy közeli barátja súlyosan elárulta őt. Évekig hordozta a haragot, a fájdalmat, mely olyan volt, mint egy szívszorító kő a mellkasában. Azt mondta, a megbocsátás gondolata maga volt a képtelenség. Majd egy nap, ahogy a sugilit nevű ásványt tartotta a kezében – melyet épp azért hordott, hogy enyhítse a szívfájdalmát – hirtelen egy mély megértés futott át rajta. Megértette, hogy a harag nem a másik embert bünteti, hanem őt magát tartja fogva. Megértette, hogy a megbocsátás nem a tett helyeslése, hanem a saját lelke felszabadítása. Elkezdte vizualizálni, ahogy belép egy sugilitből szőtt fényalagútba, ahol minden lépéssel egyre közelebb kerül a fényhez, a szabadsághoz. A harag köve lassan elolvadt a szívében. Persze, a sebhely megmaradt, de már nem lüktetett fájdalmasan. Azóta is azt vallja, a megbocsátás nem egy egyszeri aktus, hanem egy folyamat, egy tudatos döntés a szeretet és a béke felé. És talán, csak talán, a legnehezebb megbocsátás mindig önmagunknak szól. Hiszen mind hibázunk, mind esünk, mind mondunk olyat, amit megbánunk. De a fényalagút mindig ott vár ránk, készen arra, hogy elvezessen a gyógyulás felé.