A Megbocsátás Szivárványhídjai

A megbocsátás. Milyen nehéz szó, milyen nehéz tett. Sokszor egy életen át cipeljük a sérelmeket, ahelyett, hogy elengednénk őket, mint a folyó a faleveleket. Mintha a fájdalom lenne a mi kincsünk, mintha azzal bizonyítanánk, hogy valaki igazságtalan volt velünk.

Tegnap egy idős asszonnyal beszélgettem a parkban. Nyolcvan felett járt, ráncos arca pedig tele volt bölcsességgel és élettel. Elmesélte, hogy évtizedeken át haragot tartott a testvérére egy régi családi vita miatt. Mindketten makacsok voltak, egyikük sem akart engedni. Aztán a testvére beteg lett, és a halálos ágyán békültek ki. "Kár volt az elvesztegetett időért," mondta a néni, könnyekkel a szemében. "Annyi szeretetet tartottam magamban, pedig ki kellett volna engednem."

Akkor értettem meg igazán, hogy a megbocsátás nem a másiknak szól. Nem arról van szó, hogy felmentjük őt a tettei alól. A megbocsátás nekünk szól. Arról, hogy felszabadítjuk magunkat a harag börtönéből. Arról, hogy elengedjük a múltat, hogy élhessünk a jelenben. Mint amikor a Nap áttör a felhőkön, és a fény elárasztja a tájat. A megbocsátás a szívünkben épített szivárványhíd, ami összeköt minket a békével, önmagunkkal. Ne várjunk a halálos ágyig, hogy megépítsük.