A Megbocsátás Zafír Fénye

Olyan sokáig cipeltem magamban a sérelmek köveit, mintha azok adnák a súlyomat, a létezésem igazolását. Észrevétlenül építettem köréjük falakat, magasabbakat és vastagabbakat, mint a kínai nagy fal, melyek távol tartottak mindenkit, aki közeledni mert volna. Azt hittem, a haragom véd meg, az a keserű folyadék, ami átitatott, tesz erőssé. Pedig csak megmérgezett.

Egy éjszaka, álmomban egy kék fény jelent meg előttem. Nem volt vakító, inkább lágy, pulzáló, mint egy távoli csillag. Belőle egy kéz nyúlt felém, tenyerében egy zafírral. Éreztem, ahogy a kő vibrál, melegséget áraszt, és ahogy a közeledtével a falak, amiket magam köré emeltem, porrá omlanak.

A hang nem volt kimondva, de mégis értettem: "Nincs az a sérelem, amit a megbocsátás fénye ne gyógyíthatna be. Nincs az a bűn, ami alól ne szabadíthatna fel."

Felébredtem, a zafír képe ott égett a retinámban. Tudtam, hogy mit kell tennem. Nem felejteni, soha, de elengedni. Megbocsátani magamnak a haragot, a gyűlöletet, a tehetetlenséget. És megbocsátani azoknak is, akik okozták a fájdalmat. Mert a harag kötelékei szorosabban fűznek a kínzódhoz, mint bármilyen szeretet. A megbocsátás pedig szabadság. A lélek szabadsága. Azóta, amikor a múlt árnyai kísértenek, előhívom magamban a zafír fényét, és hagyom, hogy átmossa a lelkem.