A Megbocsátás Zöld Olajfaágai

Oly sokszor cipeljük magunkkal a sérelmek köveit, görnyedten, a lélek hátán. Hiszszük, hogy ez a súly a bizonyíték arra, hogy igazunk volt, hogy minket bántottak. De a harag, a neheztelés mérgezi a forrásainkat, elszárítja a szeretet virágait. Emlékszem egy régi kertre, ahol egy hatalmas olajfa állt. A gyökerei mélyen a földbe kapaszkodtak, az ágai pedig az ég felé nyúltak. Évekig néztem, ahogy dacol a viharokkal, a perzselő napsütéssel. Egyszer, egy különösen heves zivatar után, láttam, hogy egy vastag ága letört. A kertész szomorúan nézett rá, de nem hagyta, hogy elkeseredjen. Gondozta a sebet, lecsiszolta a szálkákat, és gyógyító balzsammal kente be. Idővel a fa begyógyította a sebet, és új hajtások nőttek a letört ág helyén. A kertész azt mondta: "A fa megtanult megbocsátani a viharnak." Rájöttem, hogy a megbocsátás nem azt jelenti, hogy elfelejtjük a fájdalmat, vagy hogy helyeseljük a rosszat. Hanem azt, hogy elengedjük a haragot, hogy gyógyulni tudjunk, és hogy helyet csináljunk az újnak, a szebbnek. A megbocsátás zöld olajfaágakat kínál a léleknek, melyek enyhítik a terhet, és utat mutatnak a béke felé. A megbocsátás nem gyengeség, hanem erő. Azzá a képességé, hogy felülkerekedjünk a fájdalmon, és szeretettel forduljunk önmagunk és mások felé. Engedjük el a köveket, és vegyük kezünkbe a zöld ágakat.