A Megelégedettség Zöldaventurin Csendje

Olyan sokszor kergetjük a többet, a jobbat, a fényesebbet. Mintha a boldogság valami olyan lenne, amit ki kell érdemelni, ami a láthatáron túl lebeg, elérhetetlenül. Pedig néha elég megállni, és belenézni a zöldaventurin csendjébe. Emlékszem, nagymamám kertjében, a vén almafa alatt ültem. Már ő sem volt köztünk, de a fa állt, évről évre hozta a gyümölcsöt, anélkül, hogy bármit is követelt volna cserébe. Éreztem, hogy ott, abban a pillanatban, minden tökéletes. A napfény lágyan simogatta az arcom, a madarak csicseregtek, és az almafa illata betöltötte a levegőt. Nem volt szükségem semmi másra. Akkor értettem meg, hogy a megelégedettség nem azt jelenti, hogy lemondunk az álmainkról, hanem azt, hogy képesek vagyunk értékelni mindazt, ami már a miénk. Hogy a jelen pillanatban is ott rejlik a boldogság magja, csak észre kell vennünk. Nehéz a Jupiter túlzásai közepette, a Neptunusz álomvilágában vagy a Szaturnusz korlátai között meglelni a középutat, de ott van a lehetőség. A lélek legmélyén ott szunnyad a tudás, hogy a teljesség nem a külső körülmények függvénye, hanem a belső béke állapota. Engedjük el a vágyaink állandó sürgetését, és merüljünk el a zöldaventurin csendjében. Ott találjuk meg a valódi megelégedettséget.