A Megérdemlés Ibolyakék Köde

A tükör előtt álltam, és nem ismertem magamra. Nem a ráncaim miatt, nem a kor miatt, amit az arcomra festett az idő. Hanem azért, mert a szememben nem láttam a fényt. Azt a ragyogást, ami onnan jött, hogy tudtam: megérdemlem a jót. Valamikor elhagytam ezt a tudást. Talán amikor elhittem, hogy mindenért meg kell küzdenem, hogy a boldogságért vérrel kell fizetni. Pedig a lélek tudja, hogy a béke, a szeretet, a könnyedség – mindez jár nekünk. Nem kell érte könyörögni, nem kell letérdelni. Egyszerűen csak el kell hinni, hogy méltó vagy rá. Mint ahogy a virág megkapja a napfényt és az esőt, mi is jogosultak vagyunk az élet ajándékaira. Emlékezz, drága lélek, a megérdemlés ibolyakék köde lágyan takar be, és emlékeztet arra, hogy te már most is egészen, tökéletesen szerethető vagy. Merd elhinni, merd átélni, merd befogadni.