A Megérdemlés Suttogó Szellője

Oly sokszor érezzük, mintha nem érdemelnénk meg a jót. Mintha a boldogság, a siker, a szeretet kiváltság lenne, amit csak kevesen kaphatnak meg. Mintha valami áthatolhatatlan akadály választana el minket attól, amire a szívünk mélyén vágyunk. Egy láthatatlan mérce szerint ítéljük meg magunkat, és szinte mindig alulmaradunk.

Emlékszem egy régi kertre, melynek közepén egy kiszáradt fa állt. A fa ágai égnek meredtek, szinte könyörögve a vízért. A kertész naponta locsolta a kert többi részét, a virágokat, a zöldségeket, de a kiszáradt fa mintha nem érdemelte volna meg a törődést. Azt gondolta, az a fa már úgysem fog kivirágozni. Egy nap, egy arra járó vándor megállt a fa előtt, és suttogva beszélt hozzá. Azt mondta: "Te is a Föld része vagy, akárcsak a legszebb rózsa. A nap rád is süt, az eső téged is táplál. Ne gondold, hogy nem érdemled meg a vizet, mert minden élet méltó a gondoskodásra." A vándor ezután a fa gyökeréhez öntött egy kanna vizet. És képzeljétek, néhány hét múlva a fa hajtani kezdett. Apró, zöld levelek jelentek meg rajta, majd virágok, végül pedig termést hozott.

Ez a fa mi magunk vagyunk. Elfelejtjük, hogy érdemesek vagyunk a jóra, a szeretetre, a boldogságra. Pedig mindannyian a kozmikus kert részei vagyunk, és a Forrás ugyanúgy táplál minket, mint a legszebb virágot. Engedjük meg magunknak, hogy érezzük a suttogó szellőt, mely emlékeztet arra, hogy méltóak vagyunk minden jóra, ami az életünkbe érkezik. Engedjük meg magunknak, hogy virágozzunk.