A Megérzés Borostyán Színfoltjai

Valamikor régen, egy tengerparti városkában élt egy idős halász, Simeon. Élete a tenger ritmusához igazodott, de az utóbbi időben, a szokásosnál is mélyebb nyugtalanság telepedett rá. A csillagok ugyanúgy álltak, a szél ugyanúgy fújt, de Simeon valami megfoghatatlan veszélyt érzett a levegőben. A többiek kinevették, mondván, öreg napjaira megbolondult, de ő nem tudta elhessegetni a baljós előérzetet.

Egy nap, ragyogó reggelen, a szokásosnál is szebben csillogott a víz. A többiek lelkesen indultak kifelé, de Simeon, bár szíve a tengerhez húzta, a part közelében maradt, hálóját javítgatva. A nap delelőre hágott, mikor távolban sötét felhők gyülekeztek. Kezdetben senki sem tulajdonított nekik jelentőséget, de aztán egyre gyorsabban közeledtek, és a tenger hirtelen felkorbácsolódott. A többi hajó, mely távolabb merészkedett, kétségbeesetten próbált visszavergődni, de a vihar könyörtelen volt.

Simeon, a partról nézve, tehetetlenül figyelte a drámát. Tudta, hogy az a megmagyarázhatatlan érzés, mely napok óta gyötörte, nem más volt, mint a megérzés. A tenger, melyet egész életében ismert és szeretett, most fenyegető arcát mutatta. Bár nem tudott segíteni, a vihar elültével elindult a part mentén, remélve, hogy talál életben maradtakat.

Ekkor értette meg igazán, hogy a megérzés nem babona, hanem egy mélyebb tudás, mely a lélek legmélyéről fakad. Egy borostyán színfolt a tudat tengerében, mely figyelmeztet, még mielőtt a vihar lecsap. És hogy néha, a legbölcsebb dolog, amit tehetünk, hogy hallgatunk erre a csendes, belső hangra, még akkor is, ha a világ látszólag mást diktál. Mert a lélek sosem téved.