A Megérzés Holdkő Patakja

A kétségbeesés fullasztó mocsarában vergődve, mikor már a logika minden ösvénye zsákutcába vezetett, hallottam meg először a Megérzés Holdkő Patakjának lágy csobogását. Egy halk, belső hang volt ez, mely nem érvelt, nem bizonyított, csupán tudott. Mintha egy ősi, elfeledett forrás fakadt volna fel bennem, tiszta vizet kínálva a szomjas léleknek.

Sokáig féltem hallgatni rá. A racionális elme ugyanis, mely oly sokáig szolgált, óva intett ettől a vakon követett ösztöntől. "Mi van, ha tévedsz?" - susogta a félelem, s a logika szikár falai között biztonságban éreztem magam. De a patak csobogása nem hallgatott el, egyre erősebben hívott.

Aztán egy napon, egy váratlan pillanatban, engedtem a hívásnak. Nem terveztem, nem gondolkodtam, egyszerűen csak követtem a belső sugallatot. Azt hittem, elveszek a sötétben, de a Holdkő Patak fénye vezetett, s a félelem helyét lassan átvette a bizalom.

Rájöttem, hogy a megérzés nem a logika ellentéte, hanem annak kiegészítője. Egy finom antenna, mely képes érzékelni a láthatatlan szálakat, a rejtett összefüggéseket. Egy belső iránytű, mely a legmélyebb igazság felé mutat.

Most már tudom, hogy a Megérzés Holdkő Patakja mindig ott csobog bennem, csak néha elnyomják a külvilág zajai. De ha elcsendesedem, ha lecsillapítom az elmét, újra meghallom a lágy csobogást, s tudom, hogy jó úton járok. Mert a lélek sosem téved.