A Megérzés Obszidián Tükrében

A külvilág zaja elnyomja a belső hangot. Pedig ott van, mélyen belül, az a sötét, csillogó obszián tükör, amely pontosan megmutatja a következő lépést. De félünk belenézni, mert az igazság olykor fájdalmas. Inkább hagyjuk, hogy a társadalmi elvárások, a családi minták, a félelmeink torz képei vetüljenek rá. Évekig éltem így, egy másik ember életét, aki nem én voltam. Teljesítmény, megfelelés, álarcok. A megérzéseim apró, halk suttogásokká zsugorodtak, melyeket figyelmen kívül hagytam. Aztán jött egy pont, amikor a tükör megrepedt. Egy apró, szinte láthatatlan repedés, ami egyre nagyobb lett, míg végül darabokra hullott az addigi életem. Fájdalmas volt a széthullás, de a darabok mögött ott ragyogott az igazi én. Az a lélek, aki mindig is tudta a választ, csak nem mert hinni benne. Azóta minden nap gyakorlom a csendet. Azt a fajta csendet, ami nem a hiányról, hanem a teljességről szól. Amikor lecsendesítem a gondolataimat, a félelmeimet, a vágyaimat, akkor újra meglátom az obszián tükröt. Már nem tökéletes, tele van repedésekkel, de éppen ez teszi valóságossá. És ahelyett, hogy elfordulnék, belenézek. Mert tudom, hogy az igazi válaszok ott vannak, a sötétben, a mélyben, a megérzéseimben. Ott van az én igazságom.