A Megfagyott Lélek Olvadó Könnye

Léleknapló. Suttogó hang a belső csendből, amely néha dermesztővé válik. Mint a téli éjszaka, amikor a csillagok éles fénnyel ragyognak, de a föld hidegbe burkolózik. Így érezheti magát a lélek is, amikor a sérelmek, a fájdalom vagy éppen a hosszan tartó bizonytalanság jégpáncélt von köré. Ez nem gonoszság, nem is gyengeség. Inkább egyfajta védelmi mechanizmus, amely megóvna minket a további sérüléstől, de közben megakadályozza a fény áramlását is. Azt hisszük, biztonságban vagyunk a fagyos burkunkban, de valójában csak elzárjuk magunkat a melegségtől, a kapcsolódástól, az élettől.

Emlékszem egy hajnalra, amikor a köd sűrű takaróként borította be a völgyet. Semmit sem láttam a közvetlen környezetemen túl. Egyedül a szívverésem dobogása és a fagyos levegő suttogása töltötte be a teret. Ekkor jöttem rá, hogy a lélek fagyos állapota is hasonló: elhomályosítja a látásunkat, elzár minket a perspektíváktól, a jövő ígéretétől. Azt hisszük, a jég örökké tart, és a fagyos csend a valóságunk. Pedig a legvastagabb jégpáncél is elolvadhat, ha a nap újra kisüt.

Ehhez azonban az kell, hogy mi magunk engedjük be a fényt. Hogy felismerjük a jég létezését, és ne féljünk a könnyektől, amelyek az olvadással járnak. Mert minden elengedett fájdalom egy csepp meleg vizet jelent, amely puhítja a merev falakat. Az önmagunk felé tanúsított türelem, az elfogadás ereje, és a szeretet apró gesztusai – mind-mind sugarak, amelyek áttörhetnek a fagyos burkon. Lehet, hogy eleinte csak apró repedések keletkeznek, de a kitartás és a belső munka meghozza gyümölcsét. A Lélek akkor tud újra lélegezni, amikor a jég olvadni kezd,