A Megfagyott Remény Tüze

Van, amikor a szívünk sarkában, a legvédettebb zugban, egy apró, pislákoló lángként él a remény. Életet adó, melegítő tűz ez, melyet olykor meg sem merünk pillantani, nehogy elillanjon, vagy túl nagyra nőve elemészszen minket. Aztán jönnek a fagyos szelek, az élet hideg valóságai, a csalódások, a veszteségek, és a láng elgyengül. Összezsugorodik, majd mintha megfagyna a levegőben, mozdulatlanná dermed. Nem alszik ki teljesen, de nem is ég már. Csak van. Egy megfagyott remény, egy jégbe zárt tűz.

Talán mindannyian hordozunk ilyen jégbe zárt lángokat magunkban. Egy álom, amit elhalasztottunk, egy szó, amit kimondatlanul hagytunk, egy szeretet, amit nem mertünk teljesen megélni. Félünk felolvasztani, mert félünk, hogy a felengedés fájdalmas lesz. Hogy a láng, ha újra felcsap, túl forró lesz, és megéget minket. Vagy éppen attól rettegünk, hogy felolvad, és semmi sem marad belőle, csak a nedves hamu emléke.

Pedig a jég nem örök. A Fény, mely a legsötétebb télen is visszatér, képes felolvasztani a megdermedt szíveket. Nem kell siettetni, nem kell erőszakolni. Elég, ha beengedjük a meleget, ha hagyjuk, hogy a lágy napsugár a mélyére hatoljon. Lehet, hogy egy pillanatra még jobban fáj majd, ahogy a jég repedezik, ahogy a mélyben rejlő fájdalom a felszínre tör. De ez a fájdalom a gyógyulás előjele. A könnyek, melyek a felengedéskor hullanak, nem a gyengeség, hanem a megújulás könnyei.

És aztán, amikor a jég végre elolvad, a tűz újra felcsap. Talán nem pontosan úgy, ahogy régen. Talán más színű lesz, másképp lobog. De lángol. És ez a láng, ez a meggyógyult, megerősödött remény tüze, képes lesz utat mutatni a s