A Megfagyott Remény Tüze

Léleknaplóm e lapjain ma egy olyan érzésről írok, amely gyakran rejtve marad, mégis mélyen gyökerezik bennünk: a megfagyott reményről. Van, amikor a lélek olyan hosszan vágyik valamire, olyan erővel kapaszkodik egy ígéretbe, hogy az végül szinte jéggé dermed benne. Nem hal meg, nem foszlik szét, csupán kristályosodik, átlátszóvá és merevvé válik. Mint a téli táj, ahol a fák ágain megül a dér, s minden csillog, mégis hideg, és a mozdulatlanságban ott rejlik egyfajta néma várakozás.

Amikor ez megtörténik, a szív nem adja fel, de már nem is lobogó tűzzel ég. Inkább egy parázsló szénhez hasonlít, ami a hamu alatt ott izzik, de a felszínen alig látszik. Talán egy régóta várt találkozás, egy beteljesületlen álom, vagy egy sosem kimondott bocsánatkérés a forrása. A kozmikus energiák, melyek áthaladnak rajtunk, néha olyan hullámokat keltenek, amelyek a reményt is megpróbálják befagyasztani. Előfordul, hogy a Szaturnusz súlyos energiái, vagy a Hold vizes, érzelmi árnyéka hívja elő ezt az állapotot. Mintha az idő maga is megállna egy pillanatra, hogy hagyja, a lélek ereje megkeményedjen, megtisztuljon.

De a megfagyott remény nem feltétlenül a vég. Pont ellenkezőleg. A jég kristályos szerkezete rejtett fénytöréseket mutat, és a legkeményebb anyagok is el tudnak olvadni. A belső tűz, még ha el is rejtőzik, sosem alszik ki teljesen. Van, amikor egy váratlan sugár, egy apró gesztus, egy kimondott szó, vagy akár csak egy mély légvétel is elegendő ahhoz, hogy a jég felengedjen. Hogy a parázs újra lángra kapjon, és a várakozásból megújuló, friss hit szülessen. Hiszen a lélek mélyén rejlő tűz, még ha megfagyott remény takarja is, örökké ég. És várja