A megfelelés bronz álarcai

Olyan régóta hordom már, szinte hozzám nőtt. A megfelelés bronz álarca. Hideg, kemény, és bár a külvilág felé tökéletességet sugall, belülről fojtogat. Emlékszem, gyermekkorom napfényes mezőin még szabadon futkostam, arcomat a szél simogatta, és a gondolat, hogy másoknak tetszem, sosem merült fel bennem. Aztán jöttek a tükrök, a vélemények, a szavak, melyek apránként formáltak, csiszoltak, míg végül ez a nehéz maszk rá nem simult az arcomra.

Észrevettem, hogy egyre kevesebbet nevetek szívből, és egyre többet figyelek arra, hogyan nevessek, hogy a hangom megfelelő hangerővel csengjen, hogy a szavaim a hallgatóság vágyait tükrözzék. Elvesztettem az ízét a saját gondolataimnak, mert mindig a többiek íze dominált. Fáradt vagyok. Borzasztóan fáradt.

Ma reggel, ahogy a nap felkelt, és arany fényével bevilágította a szobám, hirtelen megpillantottam a tükörben egy idegent. Nem a mosolygó, megfelelni vágyó arcot, hanem egy fáradt, szomorú tekintetet, amely mélyen a bronz álarc mögé rejtőzött. Akkor értettem meg, hogy ez az álarc nem véd meg, hanem foglyul ejt. Elveszi a szabadságomat, a valódi énemet.

És most, itt ülök, és a kezem remegve nyúl az álarc felé. Félek, hogy mi lesz, ha leveszem. Félek a csendtől, a visszhangtól, a bizonytalanságtól. De mélyen belül tudom, hogy ez az egyetlen út a valódi önmagamhoz. A bronz álarc lehullik. A sebek felszakadnak, a könnyek elerednek. A felszabadulás fájdalmas, de szükségszerű. Újra lélegezni tanulok.