A Megfelelés Labradorit Maszkja

Régen azt hittem, a helyes út egyenesen vezet a csillogó labradorit trónushoz, ahol a Megfelelés istennője ül. Azt hittem, minél jobban tükrözöm az elvárásait, annál közelebb kerülök a valódi önmagamhoz. Pedig a maszk, amit felvettem, egyre nehezebbé vált, eltakarta a Napot, a csillagokat, még a saját lélegzetemet is. A mosolyom egyre inkább kényszeredett lett, a szavaim üresek, mint a kongó templomok.

Egy nap, a tükörképemben megláttam egy idegent. Egy olyan lényt, aki már rég elfelejtette, milyen a szél a bőrén, a föld a talpa alatt, a saját szíve dobbanása. Akkor értettem meg, hogy a labradorit ragyogása vakító illúzió. A valódi fény belülről fakad, ahelyett, hogy kívülről tükröznénk.

A maszkot nem lehetett letépni, darabokra törtem. És minden egyes szilánkkal egy darab hamis én is porrá lett. Fájdalmas volt, mint a születés, de végre lélegezni tudtam. Rájöttem, hogy a tökéletlenségben rejlik a tökély, az egyediségben az erő, a sebezhetőségben a valódi bátorság.

Most, a labradorit szilánkjai között sétálva, már nem a trónus felé tartok, hanem a saját belső hangom felé. Mert a legszebb ékszer, amit valaha viselhetek, az a valódi önmagam fénye. Azt, amit senki sem vehet el tőlem, és aminek a ragyogása örökké tart.