A megfelelés márvány trónusa

Ültem a márvány trónuson, amit magam építettem. Hibátlan volt, minden egyes darabja a mások elvárásainak kőkeményre faragott töredéke. Magasra tornyosult, uralva a látóhatárt. De ahogy ültem rajta, a hideg márvány átjárta a csontjaimat, és ahelyett, hogy erőt éreztem volna, súlyt éreztem. Éreztem a megfelelés terhét, ahogy nyomta a vállaimat.

Egyszer egy idős asszony közeledett hozzám, a tekintete olyan mély volt, mint egy csillagos éjszaka. Nem szólt semmit, csak egy apró kavicsot nyújtott felém. "Nézd meg jól" - mondta, végtelen türelemmel. A kavics nem volt tökéletes, tele volt apró repedésekkel és szabálytalan vonalakkal. "Ez a te igazságod" - suttogta az asszony. "Nem törékenyebb a márványnál, csak másképp szilárd."

Először nem értettem. Aztán lassan, ahogy a kavicsot a kezemben forgattam, elkezdtem megérteni. A tökéletesség egy illúzió, egy fogság, amit magamnak teremtettem. Az igazi erő nem a márvány ridegségében rejlik, hanem a kavics egyediségében, a hibák elfogadásában. A trónusom nem emelt fel, hanem elválasztott a valóságtól, a valódi énemtől.

Abban a pillanatban eldöntöttem. Egyetlen mozdulattal leromboltam a márvány trónust. A kövek porrá hulltak, és a helyén egy apró, gyönyörű virág bújt ki a földből. A kavicsot a virág mellé helyeztem. Emlékeztetni fog rá, hogy az igazi otthonom nem a megfelelésben van, hanem a saját, egyedi tökéletlenségemben. A Hold a Mérleg jegyében állt aznap, emlékeztetve engem a harmónia keresésére önmagamban, nem a külvilág elvárásainak tükrében.