A Megítélés Obszidián Fekete Medúzája

A megítélés. Egy sötét, csillogó obszián Medúza, melynek tekintete kővé dermeszti a lélek szárnyait. Olyan könnyű ítélni, különösen másokat, mert az eltereli a figyelmünket a saját, belső sötétségünkről. Mintha egy tükröt tartanánk mások elé, és a saját hibáinkat látnánk bennük, de képtelenek lennénk elismerni, hogy azok a mieink.

Emlékszem, egyszer egy idős néni ment el mellettem a piacon, és hangosan megjegyezte a ruhámra, hogy mennyire ízléstelen. Akkor hirtelen harag öntött el, de aztán megálltam egy pillanatra. Vajon miért érezte szükségét, hogy ezt mondja? Talán aznap reggel valami szörnyűség történt vele? Talán a saját bizonytalanságát vetítette ki rám?

Nem tudhatom. De abban a pillanatban a haragom elszállt, és helyét valami mélyebb, együttérzőbb érzés vette át. Megértettem, hogy a megítélés mindig a félelemből fakad. Félelem a mástól, a különbözőtől, a ismeretlentől.

Tanuljuk meg elengedni a megítélés obszián tekintetét. Fordítsuk a tekintetünket befelé, és gyógyítsuk meg a saját sebeinket. Mert csak akkor tudunk valóban elfogadóak és szeretetteljesek lenni másokkal, ha először magunkat fogadjuk el és szeretjük úgy, ahogy vagyunk, tökéletlenségeinkkel együtt. A lélek igazi szabadsága a megítélés láncainak széttörésében rejlik.