A Megkövült Csend Gyógyító Könnye

Léleknapló barátaim, ma egy olyan érzésről szeretnék veletek beszélgetni, ami talán mindannyiunk számára ismerős, mégis ritkán merünk ránézni igazán mélyen. Arról a belső ürességről, arról a fagyos némaságról, ami olykor a legmagasabb hegycsúcsokról visszhangzik bennünk, vagy épp a legcsendesebb éjszakákon telepszik ránk. A gyászról, mely nem csak egy konkrét veszteséghez kötődik, hanem a nem-megélt lehetőségek, az el nem mondott szavak, vagy akár az önmagunkkal szembeni elvárások súlyából fakad. Ez a „megkövült csend” az, amikor a könnyek már nincsenek, a hang a torkunkban reked, és csak egyfajta vastag, mozdulatlan fátyol borít mindent. Mintha a Lélek maga is befelé fordulna, hogy megeméssze azt a fájdalmat, amit kifelé már nem tud megmutatni.

Azt mondják, a fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés azonban választható. És milyen igaz ez! Amikor ezt a megkövült csendet átéljük, hajlamosak vagyunk belefeledkezni a mozdulatlanságba, mintha az a természetes állapotunk lenne. De a Lélek, akárcsak a Föld, mindig megtalálja a módját, hogy megújuljon. Gondoljunk csak a vulkánokra, melyek a mélyben felgyülemlett nyomást előbb-utóbb kitöréssé alakítják, hogy aztán a láva megszilárdulva új, termékeny talajt hozzon létre. Vagy a folyókra, melyek áttörnek minden gátat, mert a természetüktől fogva áramlanak.

Amikor ezt az érzést felismerjük magunkban, ne ijedjünk meg tőle, hanem tekintsünk rá úgy, mint egy hívásra. Egy hívásra, hogy a megkövült csendet feloldjuk, és megengedjük magunknak a gyógyító könnyeket. Ezek a könnyek nem a gyengeség, hanem a megnyílás jelei. A Lélek hálája, hogy ismét áramolhat. Talán egy rég elfeledett emlék, egy illat, egy dal,