A Megkövült Idő Folyása

Van úgy, hogy az élet megáll. Nem a külső világ eseményei, hanem a belső folyó, amely lassul, majd egy ponton teljesen leáll. Mint egy hegyi patak, amely az őszi fagyban jégpáncélba dermed. Ez a megkövült idő gyakran akkor érkezik, amikor a szívünk fájdalommal, vagy épp zavarral telik meg, és a Lélek egyetlen vágya a mozdulatlanság, a tehetetlenség. Érzi, hogy valami véget ért, valami másnak kellene kezdődnie, de a láthatatlan áramlatok, melyek eddig sodorták, most szünetelnek.

Ez a szünet nem büntetés, hanem gyakran a Kozmosz csendes üzenete: ideje megállni, befelé fordulni. Felmérni a tájat, nem rohanva, nem menekülve. Van valami megdöbbentő szépség ebben a dermedt állapotban. A kristálytiszta jég alatt látni a patakmeder kavicsait, a lassan mozgó vízinövényeket. Ahogy a Lélek is, ebben az állóvízben kezdi látni a mélyebb rétegeket, azokat az igazságokat, amiket a rohanásban elsodort. A kérdések feltárulnak, a válaszok pedig nem sietnek, hanem lassan, a felszínre jönnek, mint a levegőbuborékok a jég alatt.

Ez a megkövült idő azonban nem tart örökké. Ahogy a tavaszi nap olvassza a jeget, úgy a Lélek is új impulzusokat kap. Egy szelíd szél, egy váratlan találkozás, egy apró, belső felismerés elindítja az olvadás folyamatát. És akkor a folyó újra megindul. Talán más mederben, talán más sebességgel, de megindul. Az élet sosem áll le teljesen, csak néha megpihen, hogy a felszín alatt a legmélyebb változások történhessenek meg. És amikor újra áramlani kezd, a folyó tisztább, mélyebb, és bölcsebb lesz, mint valaha.