A Megnyílás Krizokolla Kapui

Vannak pillanatok, amikor a szívünk olyan, mint egy sziklába zárt forrás. Érezzük a mélyben rejlő tisztaságot, az élet vizét, ami szomjunkat olthatná, mégis valami visszatart, valami megakadályozza, hogy a felszínre törjön. Ez a valami sokszor a félelem. Félelem a sebezhetőségtől, a visszautasítástól, a csalódástól. Félelem attól, hogy ha megmutatjuk valódi önmagunkat, nem leszünk elég jók, szerethetőek, elfogadottak.

Egy öreg kertész mesélte egyszer, hogy a legszívósabb növények is csak akkor tudnak igazán virágozni, ha a gyökereik szabadon terjedhetnek a földben. Ha korlátozzuk őket egy szűk cserépbe, elsorvadnak, még akkor is, ha gondozzuk őket. Ugyanez igaz ránk is. Ha bezárjuk a szívünket, ha falakat építünk magunk köré, azzal csak saját magunkat zárjuk börtönbe.

A megnyílás nem könnyű, de elengedhetetlen. Olyan, mint amikor a krizokolla, a harmónia köve, lassan, kitartó munkával átjárja a kemény kőzetet, zöldes-kék ereivel finom rajzolatot hozva létre, ami elvezeti a vizet a szomjas virágokhoz. Engedjük meg magunknak, hogy sebezhetőek legyünk. Merjük megmutatni a világot belülről, az örömeinket és a fájdalmainkat egyaránt. Mert a valódi kapcsolatok, a valódi szeretet csak a nyitott szívek között születhet meg. Ne féljünk a kockázattól, mert a bezártság a legnagyobb kockázat. Merjünk bízni az életben, bízni önmagunkban, és engedjük, hogy a megnyílás krizokolla kapui kitáruljanak előttünk.