A Melankólia Lazúrkertjének Kapuja

A melankólia… sokan kerülik, mint a forró parazsat, pedig mélyén rejtett szépség lakozik. Nem a búskomorság örvénylő, sötét óceánjáról beszélek, hanem arról a szelíd mélabúról, ami egy őszi naplementében, egy régi fénykép láttán, vagy egy elhangzott dallamban ébred.

Ez a lazúr színű kert, melynek kapuja nem mindig nyílik meg. Belépni csak alázattal lehet, nem pedig harccal, vagy elfojtással. Itt minden virág a múlandóság illatát árasztja, minden szobor egy elmúlt pillanat csendjét őrzi. De a hervadásban is van kecsesség, a csendben is bölcsesség.

A melankólia nem a hiány pusztító ereje, hanem a szeretet visszhangja. Azé a szereteté, ami valaha volt, ami most is van, csak más formában létezik. Elfogadása nem gyengeség, hanem a szív érettségének jele. Merjük megélni a színek teljes skáláját, a fényeket és árnyékokat egyaránt. Mert csak így bontakozhat ki a lelkünk igazi szépsége.