A Mellébeszélés Akvamarin Vízalatti Barlangjai

Volt egyszer egy asszony, aki rettegett a konfrontációtól. Ha valaki megbántotta, nem szólt. Ha igazságtalanság történt körülötte, hallgatott. Évekig gyűjtötte a sérelmeket, melyek belülről emésztették, míg végül egy hatalmas, Akvamarin barlangrendszert építettek maguknak a lelke mélyén. Minden egyes elhallgatott szó, minden egyes kimondatlan vélemény egy újabb cseppkővé vált, mely idővel labirintussá nőtte ki magát.

Egy nap, egy öreg tengeri teknős látogatta meg az asszony barlangjait. Látta a kristálytiszta, mégis fullasztó vizeket, a csillogó, ámde fojtogató cseppköveket. Megkérdezte az asszonyt, miért tartja fogva magát ebben a gyönyörű, de élettelen helyen. Az asszony azt felelte, fél a hullámoktól, a viharoktól, a felszín keménységétől. A teknős bölcsen mosolygott, és azt mondta: "A tenger sosem volt veszélyesebb, mint a te barlangjaid. Ott legalább van áramlás, változás, élet."

Az asszony lassan megértette. A mellébeszélés nem béke, hanem fogság. A konfrontáció nem feltétlenül háború, hanem lehetőség a tisztázásra, a fejlődésre. Elkezdte bontani a barlang falait, egy-egy kimondott szóval, egy-egy vállalt konfliktussal. Nehéz volt, fájdalmas, de a felszínre jutva végre lélegezni tudott, és meglátta az élet valódi, színes arcát. Az Akvamarin kövek pedig nem tűntek el teljesen, hanem amuletté váltak, emlékeztetve őt arra, hogy a szavak ereje nagyobb, mint a csendé.