A Nostalgia Borostyán Színű Álma

A nosztalgia… milyen édesen keserű íz lengi körül ezt a szót. Olyan, mint a borostyán, mely a fához kapaszkodva éli életét, szorosan ölelve, miközben lassan elfojtja azt. Néha én is érzem, ahogy a múlt emlékei befonnak, megkötöznek, visszahúznak egy olyan időbe, ami sosem térhet vissza. Mintha a lelkem egy része ott ragadt volna a régi nyarak illatában, az elveszett barátok mosolyában, a rég elfeledett álmok tüzében.

Egy öreg kertben ültem, a Nap már alábukott, aranyló fényével festve meg az eget. A kezemben egy régi fényképet tartottam. Egy csapat gyerek, mind nevetünk, gondtalanul, mintha örökké tartana az a pillanat. Szívem összeszorult. Hol vannak most ők? Mivé lett az a varázslatos világ, amit akkor közösen építettünk?

Észrevettem egy apró, borostyánnal befutott szobrot. Egy angyal volt, de az arca már alig látszott a növényzet takarásában. A kertész azt mondta, régen gyönyörű volt, de a borostyán elborította, elveszi tőle a fényt és az életet. Akkor értettem meg a nosztalgia igazi veszélyét. Ha hagyjuk, hogy teljesen eluralkodjon rajtunk, elveszi a jelenünket, a jövőnket, megfoszt a lehetőségektől, amik most várnak ránk.

Nem kell elfelejteni a múltat, sőt, hordozzuk magunkban, mint drága kincset. De ne engedjük, hogy a borostyánszínű álmok elfojtsák a valóságot, az új lehetőségeket, az itt és most szépségét. A Naplemente gyönyörű volt. Tudtam, hogy holnap újra felkel, és új nap virrad. Ezt az új napot pedig a jelennel szeretném tölteni, nem a múlttal.