A Nostalgia Óceánkék Pillangói

Néha, egy hűvös őszi estén, mikor a szél régi emlékeket hoz az ablakomhoz, látom őket. Óceánkék pillangók cikáznak a homályban, mindegyik egy-egy elveszett pillanat, egy elmúlt nyár, egy elfelejtett mosoly. A nosztalgia édes méreg, tudom. De olyan gyönyörű is. Engedem, hogy körbe vegyenek, hogy a szárnyaik érintsék a bőröm. Nem akarom elfelejteni. Nem akarom, hogy a múlt árnyéka csupán szürke folt legyen az emlékezetem falán.

Mert a nosztalgia nem csupán a fájdalmas visszatekintés. Hanem az a híd is, amely összeköt a valahai önmagammal. Azokkal a tapasztalatokkal, melyek formáltak, melyek elvezettek idáig. Az óceánkék pillangók emlékeztetnek arra, hogy hol voltam, kik voltak mellettem, milyen álmokat szőttem. És arra is, hogy bár a pillangók tovatűnnek, az érzés, a tanulság, az emlék – velem marad. Mint egy lágy dallam, ami elkísér az élet útján. Tehát nem űzöm el őket. Hagyom, hogy táncoljanak. Mert az ő táncuk a múlt szerelmes búcsúja, és a jövő reményteli ígérete egyben.