A Nostalgia Sepia Színű Álma

A nagymamám régi fényképalbumát lapozgatom. Sepia színbe vonva, távoli mosolyok köszönnek vissza, pillanatok konzerválva a feledés ellen. A nosztalgia hullámai elöntenek, valami megfoghatatlan vágyódás kínoz. Nem is igazán a múlt után vágyom, sokkal inkább annak a biztonságos illúziójára, hogy minden rendben volt. Hogy a problémák egyszerűbbek, a megoldások kézenfekvőbbek voltak.

De a valóság sosem ilyen egyszerű. A múlt csak egy szűrőn keresztül látszik szépnek, a nehézségek elhalványulnak, a boldog pillanatok pedig felnagyítódnak. Mintha a Szaturnusz szigorú körei lágyítanák a valóság éleit, a Neptunusz pedig álomszerű ködbe burkolná az egészet.

A nosztalgia csapdája az, hogy elfeledteti velünk a jelent. Ahelyett, hogy a mostban élnénk, és tennénk a boldogságunkért, a múltba révedünk, a soha vissza nem térőbe. Pedig a most tartogatja a lehetőségeket, a kalandokat, a valódi örömöket. Ahelyett, hogy a sepia színű álomban ragadnánk, itt az ideje, hogy kitárjuk a szemünket, és meglássuk a jelen vibráló, élettel teli színeit. Elengedni a múltat, hálát adni a leckékért, és bizalommal fordulni a jövő felé. Mert a boldogság nem a múltban rejtőzik, hanem a jelenben bontakozik ki.