A Nosztalgia Bíbor Alkonykapuja

A nosztalgia… furcsa érzés. Nem egészen fájdalom, bár visel magán egy fátylat a múlandóságból. Nem is tiszta öröm, mert a "mi lett volna, ha" árnyéka mindig ott kísért. Inkább egy bíbor alkonykapu, melyen átpillantva egy régmúlt táj sejlik fel, ahol a fák magasabbak, a napfény melegebb, és a nevetésünk hangosabb volt.

Én gyakran találtam magam e kapu előtt. Gyerekkorom kertjének illata, egy régi barát mosolya, egy elveszett szerelem dallama – mind-mind hívogató jelek, melyek a múltba vonnak. De rájöttem, hogy a nosztalgia veszélyes is lehet. Ha túlságosan ragaszkodunk a múlthoz, nem vesszük észre a jelen szépségeit. Ha a "régen minden jobb volt" szemüvegén át nézzük a világot, nem engedjük, hogy az élet új csodákat tartogasson számunkra.

A nosztalgia olyan, mint egy szép álom. Jó belefeledkezni néha, de sosem szabad elfelejteni, hogy az ébredés után a valóság vár ránk. A múlt tanulságait elraktározhatjuk a szívünkben, de nem szabad hagynunk, hogy a jelenünket és jövőnket meghatározza. Az élet áramlik, mint egy folyó. Néha érdemes megállni a partján és visszatekinteni a megtett útra, de sosem szabad elfelejteni, hogy a folyó továbbvisz, egy új, ismeretlen táj felé. Engedjük hát el a nosztalgia bíbor kapuját néha, és fordítsuk arcunkat a felkelő nap felé, a jelen és a jövő aranyló ígérete felé.