A Nyitottság Jáspis Palástja

Hajlamosak vagyunk azt hinni, a nyitottság egy passzív állapot, egyfajta várakozás a világ bejáratánál, készen arra, hogy beengedjünk mindent, ami arra jár. Pedig a nyitottság sokkal inkább egy aktív erőfeszítés, a szív izmainak gyengéd, de kitartó edzése. Olyan, mint a jáspis palást, amit magunkra öltünk: védelmet nyújt a rideg külső hatásokkal szemben, de nem zár le teljesen, hanem segít abban, hogy finoman szűrjük az energiákat, és csak azt engedjük be, ami táplál.

Emlékszem egy idős kertészre, aki a falu szélén lakott. Mindenki csodálta a kertjét, ahol a legkülönbözőbb virágok és növények békésen megfértek egymás mellett. Egyszer megkérdeztem a titkát. Nevetett, és azt mondta: „Nem erőltetem a dolgokat. Megfigyelem, mire van szükségük, és megadom nekik. A nyitottság a kulcs, látni a növények igényeit.”

Akkor nem értettem teljesen, de azóta rájöttem, hogy ez a kertész nem csak a növényekkel volt nyitott, hanem az élet minden rezdülésére. Nem ítéltkezett, nem akart mindent irányítani, egyszerűen csak hagyta, hogy a dolgok kibontakozzanak a maguk idejében. Ez a fajta nyitottság nem gyengeség, hanem a legnagyobb erő. A bátorság, hogy beengedjük a sebezhetőségünket, a kétségeinket, a félelmeinket is, tudva, hogy éppen ezek a tapasztalatok formálnak minket azzá, akivé lennünk kell. Engedjük meg magunknak a jáspis palást gyengéd védelmét, és merjünk nyitott szívvel tekinteni a világra.