A Passzivitás Füstkvarc Pókhálója

A passzivitás… egy suttogó csábító. Nem ordít, nem követel, csupán halkan sugallja, hogy maradj a kényelmedben, ne mozdulj, ne kockáztass. Észrevétlenül szövi be életünket, mint a füstkvarc színeit idéző, láthatatlan pókháló. Egyre jobban gúzsba köt, míg végül szinte mozdulni sem bírunk.

Emlékszem egy régi történetre egy idős halászról, aki ahelyett, hogy kijavította volna a szakadt hálóját, inkább naponta kevesebb halat fogott. Amikor megkérdezték tőle, miért nem javítja meg, azt felelte: "Majd holnap." És a holnap sosem jött el. A háló egyre rosszabb lett, ő pedig egyre elégedettebb a kevés zsákmánnyal, mert már nem is emlékezett, milyen is igazán bőségesen halat fogni.

A passzivitás ilyen. Elfedi a lehetőségeinket, a bőség lehetőségét, az igazi, mély örömöt. Megszokjuk a középszerűt, a szürkét, a langyosat. Pedig bennünk él a tűz, a vágy, a képesség, hogy alkossunk, hogy szeressünk, hogy teljes életet éljünk. Csak le kell ráznunk a pókhálót. Fel kell ismernünk a suttogást és azt mondani: "Nem! Én többre vagyok hivatott! Én élni akarok!"

Talán ez a Mars hatása a Bikában, talán csak a saját félelmünk. Mindegy is. A lényeg, hogy emlékezzünk: a mozdulat a gyógyír. A legkisebb lépés is előrevisz. Festeni egy ecsetvonást, írni egy sort, kimondani egy szót. Bontsuk le a Füstkvarc Pókhálót egyenként, szála szála után, és engedjük, hogy a Nap fénye újra átjárja a lelkünket.