A Perfekcionizmus Aranykalitka Rácsai

Hajnalpír dereng az égbolton, mégis sötétség honol a szívemben. A tökéletesség iránti vágyam fonja körém láthatatlan aranykalitkája rácsait. Minden gondolatomat, minden tettemet az a kényszer vezérli, hogy hibátlan legyek. Mintha egy láthatatlan bíró ülne a vállamon, szigorúan szemlélve minden lépésemet, s egyetlen botlásomat sem engedné elnézni.

Gyerekkoromban tanultam meg, hogy csak akkor vagyok elég, ha a maximumot nyújtom. A dicséret édes íze összekapcsolódott a teljesítmény kényszerével. Pedig mélyen belül tudom, hogy a tökéletesség illúzió. Egy soha el nem érhető cél, amely csak a boldogságomat rabolja el.

Ma reggel, ahogy a napfelkeltét nézem, egy apró virágra figyelek fel. Egy vadvirágra, ami a betonrepedésből bújt elő. Nem tökéletes. Szirmai talán kissé kopottak, levelei néhol megsárgultak, mégis gyönyörű. A maga tökéletlen módján tökéletes. És hirtelen megértem. Nem a hibátlanság a cél, hanem a létezés öröme. A tapasztalás, a tanulás, a növekedés.

Lehet, hogy soha nem leszek hibátlan, de ez nem is baj. Mert a hibáim tesznek azzá, aki vagyok. A tökéletlenségem adja a szívemnek a mélységet, a lelkemnek a gazdagságot. Elengedem a bírót a vállamról. Elengedem a rácsokat. És szabadon lélegzem. Engedem, hogy a Nap sugara aranyként érintse a szívemet, emlékeztetve arra, hogy a tökéletesség a tökéletlenségben rejlik. Ma megünneplem a hibáimat, mert azok tanítottak a legtöbbre. Ma a szívem virágzik a betonrepedésben.