A Perfekcionizmus Fehér Márvány Börtöne

Tudjátok, van az a csillogó, hófehér márvány, ami első pillantásra tökéletesnek tűnik. Simogatóan hűvös, hibátlan felület. Én mostanában ebben a márványban éreztem magam bebörtönözve. A perfekcionizmus márványbörtönében. Minden mozdulatom, minden gondolatom csiszolva, polírozva, hogy megfeleljen egy elképzelt, soha el nem érhető ideálnak.

Ez nem a tökéletességre való törekvés egészséges vágya volt, hanem egy bénító félelem a hibázástól, a gyengeségtől. Mintha a létezésem jogát is megkérdőjelezné a legkisebb botlás is. Láttam magam körül másokat, akik bátran, esendően, mégis őszintén élnek, és éreztem, hogy én valami fontosból kimaradok.

Egyik nap, meditáció közben egy kép jelent meg előttem: egy márványszobrász, aki a legszebb márványból akar tökéletes szobrot alkotni. De ahogy vésője hozzáér a kőhöz, a márvány repedezni kezd. Minél jobban igyekszik eltüntetni a hibákat, annál több törés keletkezik. Végül a szobor összeomlik.

Ekkor értettem meg. A tökéletesség illúziója megöli a kreativitást, a spontaneitást, magát az életet. A hibák nem gyengeségek, hanem a fejlődés lehetőségei, az egyediség jelei. A márványban lévő erezet, a kis repedések teszik igazán különlegessé.

Elkezdtem lebontani a márványfalakat. Nem tudom, hogy valaha is teljesen megszabadulok-e a perfekcionizmus börtönétől, de már tudom, hogy van kiút. Az elfogadás, az önmagam iránti könyörületesség, és a bátorság, hogy vállaljam a hibáimat – ezek a kulcsok, amikkel szabadon szárnyalhatok. A repedésekben pedig beszűrődik a fény.