A Perfekcionizmus Jeges Kristallionjai

A tükör előtt álltam, és a tükörképem visszavicsorgott. Nem volt elég. Soha nem volt elég. A tökéletesség jeges kristallionjai szúrták a szemem, minden apró hibát felnagyítva. Egy ránc a szemem sarkában? Egy pattanás az államon? Mind katasztrófa. Azt hittem, ha elérem a tökéletességet, akkor végre boldog leszek, akkor szeretnek majd igazán.

Aztán eszembe jutott egy idős mester története. Egy gyönyörű, kézzel készített kerámiát akart alkotni. Minden egyes nap tökéletesre formálta az agyagot, de valahogy sosem volt elégedett. Végül, ahelyett, hogy tovább csiszolta volna, szándékosan ejtett egy apró repedést az oldalába. Amikor megkérdezték, miért tette, azt válaszolta: "Mert a tökéletesség unalmas. A tökéletességben nincs lélek. A hibák teszik igazán egyedivé és szerethetővé a dolgokat."

Megértettem. A perfekcionizmus nem a fejlődés útja, hanem egy jeges börtön, ami távol tart az igazi önmagamtól. Az a ránc a szemem sarkában a nevetések, a tapasztalatok, az élet nyoma. A pattanás az államon az a pillanatnyi egyensúlyvesztés, ami emlékeztet arra, hogy ember vagyok, és nem egy tökéletes robot.

Elengedtem a tökéletesség utáni hajszát. Megengedtem magamnak, hogy hibázzak, hogy esendő legyek. És abban a pillanatban, ahogy elengedtem, valami felszabadító érzés öntött el. A tükörképem már nem vicsorgott, hanem mosolygott. Egy mosoly, ami nem a tökéletesség álarca, hanem az önelfogadás őszinte fénye volt.